Elsősegély

Tudom, furcsa, hogy most ezzel jövök, de amikor a gimnázium utolsó évében végül a bölcsészkarra és nem az orvosira jelentkeztem, volt bennem egy kis lelkifurdalás. Illetve ha akkor nem is, két héttel az egyetem indulása után  biztosan, mert úgy éreztem, talán túl hamar adtam én fel a medicina iránti érdeklődést: a bölcsészkar fura volt, az oda járó emberek gondolatai kuszák, viszont a többség pont olyan slamposan járt, mint én, így egy idő után bizonyos szempontból mégis közéjük tartozónak éreztem magam.

Szerencsére a csoporttársaimat messziről kerülte a lila köd, a nyelvészet logikus dolognak látszott, és volt pár nagyon okos tanárom is, én meg szorgalmas, jó gyerek voltam, csináltam, amit elkezdtem, lett is belőlem tanár. Jó, magyartanár nem, de nyelvtanár igen, az meg egy logikus dolog ugyebár, mármint megtanítani embereket egy másik nyelvre. Csak később, jóval később lett az, hogy a magyartanárokat kezdték bedobozolni a nemzeti farostlemez dobozokba, a nyelvtanárokra meg rászakadt a nagy freedom, meg a társadalmi felelősségvállalás, hogy ha már a Horgerek nem beszélnek csak mélymagyarul, akkor idegenül viszont lehet kritikus gondolkodásra nevelni. Szerencsés véletlen, sosem gondoltam, hogy ilyesmit is fogok csinálni, bár nagyon azt sem gondoltam, hogy az iskolai alapcsomagnak ez egy idő után már nem lesz része.

Mindez egyébként azért jutott most eszembe, mert pár napja visszakanyarodtam az eredeti, gyógyító hivatás felé. Nem, nem végeztem el természetgyógyász tanfolyamot, nem lettem gyógymasszőr (bár többet keresnék), nem forgalmazok nemtommiket, simán csak ott vagyok a helyemen, és jönnek a gyerekek. Főleg sírni és sírni. Fáradtak ők is és fáradtak a tanáraik meg az osztálytársaik is, sok a surlódás, a szemétkedés, a félreértés. Az idegvégződések kirojtosodtak három hónap alatt, nem tudnak aludni, ezért csak a végtelen, feloldhatatlan szorongás van, a sértődés és a sértés, a meggondolatlan, pillanatnyi enyhülést adó beszólás, az emocionális értetlenség. Úgyhogy jönnek az irodába és sírnak. Lányok mind. Nálam meg van zsebkendő, van zsályás cukorka, néha van mandarin is. (Zen kert még mindig nincs, pedig nagyon kellene.) És van emberi szó, van csend és van nyugalom, mert ha kell, becsukom az ajtót, és akkor nem kell beszélgetni senkivel. Talán kilophatnám a szomszéd teremből az egyik babzsákfotelt is...

Szóval eddig ez volt, jöttek, kicsit sírtak, kaptak mandarint, meghallgattam, mi bántja őket, megölelgettem őket, aztán mentek tovább. Kedden már telefonon könyörögtem az egyik szülőnek, hogy ne jöjjön a gyerek iskolába. Ez is egy terápia. Nem tudnak aludni a stressztől. 

Tegnap viszont rosszul lett egy gyerek énekórán. A vérnyomása is magas volt, a pulzusa meg az egekben. Leültettük, várakoztunk, kicsit jobb lett minden. Mentőhöz alacsony, hazaengedni magas pulzusával végül délután eljutott az orvosához. Méregesse a vérnyomását, tanácsolták neki, mert az ilyesmi sokmindentől lehet. Ma otthon maradt, pontosabban a barátjánál vagy hol, mert az anyukáját a munkahelyéről előző nap sem engedték el, hogy orvoshoz vigye. Mindegy, legalább nem volt egyedül, amikor kis időre elveszítette az eszméletét. De már jól van, írta nekem délután, holnap jön iskolába, nem mer többet mulasztani, mert akkor lemarad matekból. Csak annyit kérdezett még, bent leszek-e holnap, mert akkor megkeresne. 

Papírzsebkendő van, csak majd mandarint ne felejtsek el venni reggel a zöldségesnél.