Recap és rehab

 Őszintén remélem, bárki is olvassa ma vagy egy teljesen másik napon ezt a posztot, valamiféle lelki békében teszi azt. Nem azért, mert felkavaró tartalom következik, se nem azért mert szirupot gondoltam önteni a mondandómra, egyszerűen csak ez a legszebb kívánság, ami eszembe jutott ma reggel. (A reggelen itt a szüneti időszámítást értem: bármikor egy ebédnek kinevezett étkezés előtt.)

Hogy legyen egy kis recap, december közepe a szokásos féktelen munkamánia jegyében telt, de ez alkalommal inkább a körülmények, mint a saját meggyőződésem miatt. Mindkét főnököm ágynak esett utolsó előtti héten, így én voltam napi 8+x órában a valaki, akitől kérdezni, akit baszogatni ésatöbbi lehetett. Aztán a szünet előtti hét péntekén Budapestre kirándultunk az osztályommal, aminek volt egy bájos apokaliptikus hangulata a MÁV jóvoltából, viszont másnapra az én immunrendszerem is megadta magát a tridémia egyik, máig azonosíthatatlan, elemének. A téliszünetig hátralévő három munkanapot táppénzen töltöttem, és azóta sajnos hiába próbálom helyrepofozni a váladékok és a világegyetem legalább viszonylagos egyensúlyát. 

A vírus(ok?)nak köszönhetően viszont gyakorlatilag nem mentem sehová, ami azért az én mentális állapotomnak nagyon is jót tett. Persze az is igaz, hogy ehhez kellett mondjuk TSB, aki nekem is vásárolt, meg Nyugat, aki egyszer csak felhívott, hogy megveszi nekem, amit csak akarok, de végül simán elvitettem vele magam a boltba, mert úgy egyszerűbb volt, de mégsem kellett cipekednem. Az egyetlen nagy kirándulás végül a favásárlás lett. A közeli piacra mentem, ahol viszont kis fa nem volt, így egy elég méretes fát sikerült vásárolnom, és azt kellett konkrétan hazahúznom, ami nagyon fárasztó, de tulajdonképpen vicces volt, én legalábbis gyakran megálltam rögöhni. Tegnap persze megbántam, hogy nem fenyőágakat vettem, meg hogy nincs a környéken egy izmos kertész, aki beügyeskedte volna a fát a talpba, és ezt most nem Freudilag  (vagy freudilag?) kell érteni, hanem szó szerint. 

A Szenteste egyébként jól telt, itt volt D meg a kutyája és anyám, vacsoráztunk, felhívtuk B-t, aki tegnap este is dolgozott és éppen mosogatott az étteremben, de legalább megkapta a karácsonyi csomagját időben, meg is ette a sütiket, megölelgette a mackót, és felvette az ajándékba kapott sapkát. Az jutott egyébként eszembe, hogy ezekben az egyre kevésbé klasszikus karácsonyokban sokkal kevesebb tud lenni a feszültség, mint a régiekben, amihez talán annak is van köze, hogy leszoktunk a kényszerajándékozásról, meg a horribilis, indokolatlan pénzköltésekről, bár a horribilis, indokolatlan mennyiségű étel még nem tudott kikopni a sztenderdből; hiába alig vettem kaját, úgy kell leszíjazni a hűtőajtót. Lehet, hogy szaporodnak odabent. Nem is értem amúgy, hogy ilyen élelmiszerárak mellett ezt így hogy tudtuk összehozni. 

Más. Miközben itthon gyakoroltam a semmittevést, különféle dolgokra volt időm. Például olvastam Máté Gábort, ami nagyon jó dolog volt, és tényleg mindenkinek ajánlom az új könyvét. Nem önsegítő irodalom, de szépen megvilágít dolgokat, akárcsak a Telexen ma olvasott interjú Kovács András Péterrel. Klassz lenne, gondolom egyre gyakrabban, ha lenne társadalmi diskurzus a szenvedélybetegségekről, a mentális problémákról, a sebekről, melyeket magunkon vagy inkább magunkban hordozunk. Nem pontosan tudom, mit tudnék ennek előmozdításáért tenni én magam, de az biztos, hogy ezekről beszélgetni kellene egymással társadalmi szinten is. (Azt hiszem, ideje lenne újra nekiveselkednem David Bohm könyvének.)

Más. Oktatásügy. Fontos téma, de érdemben nem tudok többet hozzátenni ahhoz, amit mások már százszor el ne mondtak volna. Egyik szerdán, egy értekezletnapon, próbáltam teret adni, legyen alkalom, hely és idő beszélgetni erről, de nem lett. (Komp akart lenni ugyebár.) A kollégáim tobbsége nem akart vagy nem mert már hozzátenni semmit a témához, amit én ugyan sajnálatosnak tartok, de közben meg egyáltalán nem meglepő. Néha már én is úgy vagyok vele, hogy még egy hírt elolvasok az iskolákkal kapcsolatban, és hányok. A dilemma persze adott: védjem a mentális egészségem azzal, hogy nem hergelem magam tovább, vagy kard ki kard, küzdjünk meg a világgal? Mindkettő érthető lenne, de azt is látom, hogy a magyar társadalomnak olyan sok problémája van, hogy az oktatásügy összeomlása nem prioritás. Valójában egy maroknyi emberen kívül ezen senki nem aggódik, mi meg belegárgyulunk az egészbe.

Nincs ötletem arra nézve, mit lehetne tenni, ami nem őrli fel az embert mentálisan és egzisztenciálisan, mégis jó irányba segít mozdulni. Persze sok mindenen gondolkodtam a kanapénapok alkalmából, például azon, mondjak-e fel, rúgassam ki magam, változzak vissza csinovnyikból normális tanárrá jövőre, fogadjak örökbe egy kutyát, vagy mégis inkább keressek egy egészségesebb lelkű társadalmat, ahol békéban leélhetem a hátralévő éveimet. Minden mellett szól érv, de egyelőre a non-csinovnyik lét és a kutya állnak nyerésre. Előbbi ellen szól, hogy tuti nem lesz normális fizuemelés még évtizedekig, ergó életem végéig dolgoznom kell, mert nem fogok tudni albérletet fizetni a minimálnyugdíjból, az utóbbi ellen, hogy a kutya ugye pénzbe kerül, állatorvos, kaja satöbbi. Egy biztos, ez a mostani munka nem okoz örömet, nem kreatív, viszont cserébe túl sok stresszt okoz, úgyhogy ha csak nem leszel egyik napról a másikra zenbuddhista, aligha vállalom ezt be jövőre.

Az van még, hogy pénteken örökre elaludt Maxi Jazz, polgári nevén Maxwell Fraser. Nagy kár érte. Igazi zseni volt, zenész, buddhista és harcos, igazi ember; az egyik nagy példaképem. Remélem, egy következő életben ismerni fogom személyesen is.