Try again tomorrow

 Ha épp az életutam felénél járnék, biztosan ijedten néznék körbe a sötét erdőben, ami körülvesz, de így, az életút felén túl, már inkább csak bólintok, és méregetem az eget, világosodik-e már. Mind tudjuk, a gonosz és a jó egyformán áldozatokat kíván, de míg az előbbi a lelket, utóbbi legfeljebb a testet emészti fel. Nem könnyű a választás; legjobb volna egyiket sem adni. Erre végeredményben mégiscsak a jóság teremt esélyt, hiszen, olvasom a doktornál, a test a lelket előbb-utóbb követi a romlásban. 

Eléggé szanaszét van hullva most mindenki a munkahelyen, including me, nem is sorolom inkább, mert a legutóbbi posztom óta csak romlott a helyzet. Főállású vigasztaló lettem, ami rendben is lenne, ha nem volna még egy főállásom, a csinovnyiké. Mivel lefogyott a mandarinkészlet, kedden a gyerekek kérésére (hát hogy ide is eljutottunk, az nagyon klassz) óra végén meditáltunk: tanítottam nekik egy stresszmentesítő légzést, amit múlt héten találtam egy jógás palinál a youtube-on, ajánlom egyébként, yogabody a csatorna neve. Persze jobb volna, ha az egész iskola meditálna minden reggel, délben és délután, többre mennénk mindannyian, de hát ahhoz több önismeretre volna szükség a kollégáim részéről is. 

Mindezt napokkal ezelőtt kezdtem írni, közben tartottam tegnap egy értekezletet, rám száradt ez a feladat is a héten, mint takony a sírós gyerek arcán, és hát nem tette  szebbé a napom, az is biztos. Viszont hazajöttem, és miután sajnáltam magam a végtelenül elbaszott életem miatt egy darabig, meg ventiláltam a barátaimnak, barátaimmal, meghallgattam a mostanában kedvencemmé vált antimotivációs szpíker mantráját (when you have a bad day, give up, go home and sleep, fuck it, try again tomorrow...), vettem egy meleg kádfürdőt, ágyba bújtam, megnéztem egy bugyuta karácsonyi film felét, és csokis sütit ettem az ágyban. Some days are fucked and cannot be unfucked. És hát tényleg.

Reggel ehhez a személyiségfejlesztő mantrához még hozzáolvastam a kézbesítőnk filozófiai Facebookposztját, aminek revelációval bíró végkicsengése nagyjából az volt, hogy az ember éveket tölt tanulással, aztán a végén mégis azt hiszi, vannak jó, és vannak rossz emberek. Faszt mondaná most Lóri, ha még élne, de hát már nem él. És amúgy pár év múlva mi sem fogunk, szóval ezt a kis időt eltölthetnénk valami kellemes dologgal is. 

Más. Kedden szerelmes lettem. Na nem úgy, hogy a paliba, aki a gyerekeim korosztálya és akivel meet megbeszélésem volt, hanem a szabadság és a hozzáértés, az elkötelezettség kombinációjából születő érzésbe. Akkor szoktam ezt érezni, amikor a Zachorosokkal találkozom, vagy a Polin oktatási szakembereivel. Jó volt megtapasztalni, hogy ezek szerint tényleg több olyan hely is van Európában, ahol nem nyúlják le az EU-s pénzeket, hanem arra költik, amire kell, és az is jó volt, hogy a fiatal kollégámnak, aki a projektet viszi majd, a szája is tátva maradt, és tíz perc múlva már iskolai vitahetet vízionált. 

Más nincs, sok a beteg, a főnököm kovidos, talán a kisfőnököm is szegény, végül elmarad a tanári karácsony, és a téli szünetig ismét maszkhordozókká váltunk saját döntés okán az iskolában, amit utálok ugyan, de ettől talán egy picivel több esélyünk van a lázcsillapítómentes ünnepekre. Már nagyon várom, hogy ne kelljen hajnalban felkelnem és sötétben hazaérnem, hogy lehessen egy kicsit pihenni, hogy eljussak nappali fényben sétálni, és hogy legyen körülöttem egy kis csend. Aztán majd januárban megpróbálok megint türelmesnek lenni másokkal is.