Emelkedett csend

 Súlyos napokon vagyunk túl, és súlyos napok előtt állunk. A kettő metszetében, vagyis ma, a Holokauszt nemzetközi emléknapja. Rosszkedvünk 78. tele. (Írtam egy hete.)

Emlékezni kell, mondják ilyenkor, de valójában nagyon is jól emlékszünk a gonoszságra, csak talán nem szívesen. Ki emlékszik szívesen arra, hogy nem maradt bennünk elég szeretet ahhoz, hogy megmentsük a kitaszítottakat? Pedig lehetett volna örök tanulság mindannyiunk számára. Aztán hogy miért nem lett, azt sajnos nem tudom. Kár. 

Technikailag véget ért az első félév, lezártuk a gyerekek jegyeit, megoldottunk rengeteg problémát, és kreáltunk újabbakat. Sajnos mérhetetlenül elfáradtam a rengeteg munkában, frusztrációban, az irodai hidegben, a rendszer ostobaságában és rosszindulatában. Vagy mindebbe bele. 

Jó dolgok is vannak természetesen. Barátok például, akikkel sokat lehet beszélgetni, van plusz munka, ami azért jó, mert akkor talán esetleg jut majd apró luxusokra is, mint egy-egy kirándulás vagy könyv, amúgy a szöveg rémes, story of my life, ezt is meg kellene írni, hogy azt mondja: Egy fordító kalandjai a szexjelenetekkel. Jó volna valami kis iránymutatás az írók egy részének, egy amolyan szexkisokos, amiben néhány pontban meg kellene fogalmazni ajánlásokat. Az első mindjárt az lenne: Nem elég, hogy elképzeled, próbáld is ki, fizikailag megvalósítható-e. Na mindegy. Egyik nap bevittem fiatal barátaimnak a még nyers fordítást, és felolvastam nekik lyukasórában. Sírtunk a röhögéstől. 

Aztán eltelt egy hét.... és csak most jutottam odáig, hogy befejezzem ezt a posztot. Valamit ez is elmond a mindennapokról. 

 B itthon volt két hétig, ami nagyon jó volt, és mindketten sajnáltuk, hogy vissza kellett mennie, közben meg persze ha itt élne, ez a mérgező társadalom hamar aláásná az önbecsülését. Nincs jó megoldás, mert az önkéntes száműzetés sem oldja meg az itthon gondjait, viszont legalább nem öli meg a lelket.

Ami engem illet, ettől függetlenül nem szeretnék innen elmenni, hacsak olyasmi nem történik, ami erre kényszerítene, például ha hirtelen ki akarnánk lépni az EU-ból vagy valami hasonló, mert azért mindenáron maradni sem szeretnék. 

Egyébként, leszámítva a közoktatást, szerintem helyén vagyok, boldog is, mert a közeli emberi kapcsolataim nagyon jól működnek, szeretem a gyerekeimet, a barátaimat, BH-t, és úgy érzem, én is szeretve vagyok általuk. Hétvégén találkoztam Bellával és Meridával (ezt találtam ki nekik álnévnek, mert igazi hercegnők, és mert nagyon hasonlítanak a karakterekre, bár Bella nem egy szörnyeteggel él, Merida pedig nem Skóciában), itt volt TSB, aki jobban van, tegnap este pedig Emma látogatott meg, aki még egy nagyon spirituális kis Buddhát is hozott nekem Baliról. Hétvégén Miskolcra megyek baráti mulatságra aka Nyuggerparti, aminek már előre örülök, mert Miskolc mindig is a gyengém volt, de télen különösen a szívem csücske plusz esetleg havat is látok, mert idén csak a hegyen volt szerencsém némi lucsokhoz. 

Januárban annyi minden baj kulminálódott, de az új hónapban talán tényleg fordul egy kicsit a sors kereke: február első napjának éjjelén végre új veséhez jutott egy csodálatos ember, az egyik kolléganőm, amitől minden probléma elhalványult, és érdektelenné vált. Nincs az életnél fontosabb dolog, úgyhogy a magam részéről már második napja derűsen emelkedem felül a világ őrületén. Ha nem is tart a derű örökké, amíg lehet, élvezem a lélek emelkedett csendjét.