Wasteland

 Ha lenne ilyesmihez tehetségem, most már biztosan rendeznék egy dokumentumfilmet a mai magyar valóságról. Viszont nincs, úgyhogy ezzel nem keserítek senkit.

Az előző bejegyzéshez Flóra azt írta, eltékozoljuk az emberi értékeket, és bár ez nem csak itt igaz, fájó, hogy még csak erőfeszítést sem látok arra, ne így legyen. Nem, nem csak a kormányon lévőkre gondolok, hanem gyakorlatilag mindenkire, akinek beleszólása lehetne a mindennapjainkba.

Különös és nehezen is érthető, miért van ez így, amikor olyan sokan látják/tudják, mi volna a tennivaló. Múlt héten például voltam egy nagyszerű továbbképzésen, aminek az inklúzió volt a témája: ott ültünk mondjuk húszan, és pontosan tudtuk, miért fontos ez a téma, és azt is, mit kellene tenni, hogy megvalósuljon. Közben attól tartok, mindebből ebben a pillanatban elég keveset lehet megtenni, pontosabban apróságokat lehet, de ez olyan, mint amikor nem csiszolod ki a rozsdás korlátból az oxidált részt, csak ráfestesz valamit, hogy úgy tűnjön, minden oké. 

Mondjuk az is igaz, a hazai közoktatásban már arra sincs valódi igény az oktatási kormányzat (mondjuk ilyen sincs) részéről, hogy bármi is jónak tűnjön. Szóval festékre sincs igény. 

Hétvégén voltam moziban, megnéztük a Larryt egy volt kolléganőmmel és Ristjanával. A film jó, a főszereplő színész nagyszerű, az egész világ pedig, amit mutat, nagyon az, ami van. Ma Magyarországon nincs esélyed élhető, emberhez méltó életre, ha... hát nem is tudom, mikor van. Az egy nagyon rövid lista lenne. Viszont ha nincs pénzed, nincsenek kapcsolataid, nem vagy tanult, nem vagy tájékozott, nem élsz Budapesten vagy egy fejlett régióban, ha kistelepülésen élsz, ha elhagyott az apád vagy anyád, ha sosem kellettél senkinek, ha nem vagy egészséges, nem vagy fehér, ha nem vagy jól öltözött, ha nem beszélsz nyelveket, nem vagy edzett, ha a lakosság nagyjából 85 (?) százalékához tartozol, akkor felejtsd el, hogy valaha jobb lesz neked vagy a gyerekednek. Ebben az országban nincs társadalmi mobilitás. 

A volt kolléganőm a film végén sírt. Én már nem sírok. Nem azért, mert ez így van jól, nem azért mert nem dühít, hogy épp most teszik a földdel egyenlővé azt, ami a közoktatásból megmaradt, holott a társadalmi mobilitás kulcsa a műveltség, a tudás. A gyászfolyamat végén tartok, elfogadtam, hogy ebben a pillanatban nincs eszközöm arra, hogy változtassak, viszont jó érzéssel tölt el minden pillanat, amikor egy kicsit segíteni tudok/tudunk. 

Az elmúlt hetekben is volt néhány jó dolog: volt SNI-s gyerekeknek szépírási verseny, ahol feltűnt egy régi tanítványom, aki kocsival elhozott az Isten háta mögötti kis faluból pár gyereket, akiknek a versenyen kívül a kollégiumi lift volt a legnagyobb élmény, és tudtunk a héten egy krízishelyzetben csapatban dolgozni és szakmai eszközökkel támogatni egy diákot, akinek a kezei között halt meg az apja, hiába próbálta újraéleszteni. 

Minden nap csinálom a munkám becsülettel, minden türelmemet és megértésemet, szakmai tudásomat latba vetve, de úgy, hogy a szemem előtt ott lebeg a június elsejei dátum, amikor kilépek a pályáról. Nem könnyű és nem jó érzés, de ha bevezetik az új jogállási törvényt, én nem tudok maradni. Hogy mit fogok csinálni, azt nem tudom, mert ezt szeretném, ehhez értek. Azt remélem, találok olyan helyet, ahol nem csak a munkámat végzem majd, hanem segíteni is tudok.