Detox

Az első két munkahét mérgező légköréből pénteken, még sötét hajnalban indultunk el délre, hogy nagyjából már fél tizenkettőkor sós vízzel az orrlyukaimban lélegezzek fel egy sziget kavicsos strandján. 

Nem emlékszem, kimerültem-e ilyen hamar életemben munkától, de csütörtökön már majdnem elbőgtem magam az iskolában. Túl sok volt a feszültség, a munka, a frusztráció. Olyannyira, hogy az indulás előtti este már hőemelkedésem is volt. Ez persze nem csak az idegességtől, hanem az allergiától is lehetett, mindenesetre hétvégére elmúlt, ahogy minden más is.

Amikor fiatal útitársunk kitalálta, hogy levisz minket tengernézőbe, én elég szkeptikus voltam: nem tudtam, tényleg komolyan gondolja-e, meg egyáltalán azt sem tudtam, tudunk-e majd jó társai lenni egymásnak egy hétvégére, hiszen nagy köztünk a korkülönbség, másmilyen emberek vagyunk, más az érdeklődésünk ésatöbbi. 

Kiderült azonban, hogy az égiek féltő gondoskodással kísérik utunkat, és annak ellenére, hogy a negyedik útitársunk múlt héten megbetegedett, amit mindannyian szörnyen sajnáltunk, mi hárman napsütéses, boramentes, lélek- és testgyógyító hétvégét kaptunk ajándékba. Ennél nagyobb ajándékot a sorstól ezen a hétvégén nem tudtam volna elképzelni sem, mert az orrnyálkahártyám  összes sejtje őrjöngve kérte, hogy szabaduljunk már el innen, ebből a pollenpokolból. És ami az allergiás embernek a sós levegő, az a léleknek a csend, az embermentes környezet, és a hullámok gyengéd csobbanása a kavicsokon.

Gondolom, mindhárman ilyesmire vágytunk most, mert bár sokat beszélgettünk, ennél is többet hallgattunk. Fiatal barátunk és sofőrünk kedvére mászhatott sziklát, biciklizhetett úttalan utakon egyedül, mi öregedő nők a magunk kedvére heverhettünk a napon vagy az árnyékban, úszhattunk egyedül vagy kettesben oder hármasban, amikor éppen úgy volt. Aztán néztük a mélyben a halakat, néztük a távolban a kopár sziklákat, ettük a szálláson készült szendvicseket, és ha volt kedvünk, beszélgettünk életről, halálról, ételekről, zenéről, szombat este elmentünk vacsorázni az óváros kikötőjébe, ahol a roston sült tintahal íze a mángoldos krumplival nekem végképp azt igazolta, az élet a legnagyobb kegy, amiben részünk lehet. 

Aztán persze tegnap éjjel hazajöttünk, ami jó volt, mert bár oda is tartozunk, azért ide is, vagy hát én azért inkább főleg oda, de itt van dolog most... Valami ilyesmi. És amikor a köcsög buszvezető ma reggel (hétfő reggel!!!) szemétségből becsukta egy diáklány előtt az ajtót, hogy aztán nagy kegyesen mégis kinyissa, csak becsuktam a szemem, és tovább úsztam a vasárnapi öböl hűvös, sötétkék vizében. 

Jó, hogy ma megint tudtam mosolyogni az emberekre. Egy darabig biztosan kitart ez a nyugalom, de ha majd teljesen elfogy, kénytelen leszek buszra szállni, és újra lemenni délre. Illetve, amúgy holnap megint megyek, na nem annyira délre, csak egy kicsit, hogy Manu a fülembe énekeljen valami kedveset.