Helló

 Jesszus, ezt a szegény gyereket hogy magára hagytam itt.  

Legutóbb az őszi szünetben jártam erre, hát szép, mondhatom, pedig nem volt se válság, se fordulat, se világvége, csak az élet. Abban az akkori posztban azért előfeltételeztem némi időhiányt, de nyilván nem tudtam felmérni, ez pontosan majd mit is jelent. Pedig pont ezt az elmúlt négy hónapnyi szelíd őrületet jelentette, és még csak azt sem mondhatom, hogy a munka miatt volt mindez. Sok munka volt, de volt sok pihenés is, utaztam diákokkal és a magam örömére, hiszen végre meglátogattam E-t a csatornán túl, meg itthon volt B is majd két hetet, és volt barátkozás olykor, bár az tény, hogy szívemnek kedves budapesti ismerőseimet évek óta csak hitegetem. 

Amikor az őszi szünetben írtam, akkor azt láttam, sok dolog lesz, most inkább azt, hogy a következő időszak nem lesz mentes az őrülettől. Az őrület egy része külső dolog: vizsgaidőszak, krízismenedzsment, kompetenciamérések, határidők és projektekkel kapcsolatos mindenféle táblázat, betartandó, nem elfelejtendő, utazásdi... nem folytatom. A másik része önmagam által kreált: rádiózás, egy elképesztően hosszú és elég nehéz könyv fordítása és egy jó kis utazás, ami azonban éppen a fordítási határidő előttre esik. Szorongás-junkie lennék vagy mi. De legalább meghallgattam egy podcastot a munkamániáról, és úgy vettem ki a szakértő szavaiból, hogy van még remény számomra is. 

Más. Azt figyeltem meg, a világ nem lett jobb az elmúlt négy hónapban, sőt, kicsit mintha fel is feslett volna a pokol szoknyája, bugyognak ki belőle a szörnyek. Meg a jóhiszemű hülyék, akik azt hiszik, nem odavalósiak, pedig neki külön sötétzárkájuk lehet odalent. Ráadásul amerre nézek, főleg hozzá nem értő, műveletlen, szakmaiatlan embereket látok pozíciókban. (Kaptam is az egyik diákomtól egy #mindhülye feliratú kulcstartót, amit maga 3D-nyomtatott nekem otthon.)

A világ nem lett vidám hely, közben nagyon is jó életem van, hiszen tudok (még) azon gondolkodni, hogyan lehetne ellene menni/mondani mindannak, ami nem jó. Talán naiv vagyok, de mintha picit beleuntak volna az emberek abba, hogy kötelező mindig egymás torkának esni, és mintha kicsit többet beszélgetnének egymással. Nekem most ez lett a célom a mindennapjaimban, ez a beszélgetés, meg a másik nem leugatása, hanem az, hogy lehessen dialogizálni. Annyira lecsupaszítottuk a gondolkodásunkat az örökös önmeghatározó kijelentéseinkkel, hogy a nagy dobozolásban elfelejtettük, kik vagyunk mi, gondolkodó, beszélgető emberek: homo sapiens conversationis. (Ez nem biztos, hogy helyes így, de majd a latinisták kijavítanak.)

Más nincs. Nem ígérek semmit, de hátha itt is mondok olykor ezt-azt.