Itthon

Bár meglehetősen zsúfoltra sikerült a tavasz, valójában csak tegnap jöttem rá, ráadásul az OBI áruházban, hogy tényleg milyen sokat voltam távol. Nem barkácsreklám a poszt, nem széklábcsiszolás vagy vízvezetékszerelés közben érkezett a felismerés (ezekre ugyanis egyelőre nem volt időm), egyszerűen csak annyi történt, hogy sokadszor futottam össze az áruházban egy középiskolai évfolyamtársammal, akinek az volt a kérdése, hogy: Itthon vagy? 

De míg az utazások csak a távollét fizikai fogalmát írják le, valójában rengeteget voltam távol fejben is, értsd a körülöttem lévő világból szándékomhoz képest sokkal kevesebbet érzékeltem a rengeteg munka miatt. Persze a munkát én vállaltam, úgy kell nekem, de legalább nem volt unalmas a könyv, amit fordítottam, plusz a munkadíjból veszek egy klímát ebbe az amúgy kedves és szép, ám nyáron eszelősen forró lakásba. (Még szerencse, hogy ennyit utazom a munkámból adódóan és a távolra költözött gyerekek okán, így most csak egy picit fáj a szívem, hogy nem Norvégiában költöm el a sok-sok karakter vérdíját.

Miközben a tanév valahogy elszelelt, csináltam ezer táblázatot és rommá adminisztráltam a megmaradt agysejtjeimet. Ilyen ez a popszakma. Volt azért sírás és káromkodás is, de még mindig a tanárság a világ legjobb, legérdekesebb és legtöbbet adó munkája. Jó, az ember nyilván agyfaszt kap naponta ötször, de a vége mindig az, hogy nah, drága gyerekek, csak érdemes volt ma is felkelni. (Persze vegyük most gyorsan figyelembe, hogy hétvége után vagyunk, ma később megyek dolgozni és csodálatos kávét ittam ma reggel az ajándékba kapott kávéfőző jóvoltából.)

Más nincs. Visszavágyom az írásba, mert annyi saját gondolat is van végre a fejemben.