A hőség előtt

Lassan elérkezünk a tanév végéhez, még akkor is, ha idén egy héttel tovább aszalódunk a negyvenplusszos, betonba öntött tantermekben, mint tavaly, ami biztos azért van így, mert a belügyi oskolacsoport a tanárok átlagéletkorához próbálta igazítani a dolgokat. Persze más az, amikor néhány belügyi munkatárs igyekszik kigondolni a légkondicionált kantinban, hogyan fejlesszük a jövő fiataljainak tűrőképességét, mint amikor a testileg és lelkileg elcsigázott ötven körüli tanerő próbál tanítani valamit ömlő izzadsága fátylán át a melegben gyorsan frissességüket veszített, kábult kamaszoknak. 

Ennek ellenére szerintem minden iskola igyekszik a legkevesebb szenvedéssel kihozni a legtöbbet a dologból, nálunk például lesz egy színházi nap, utána meg két napig minden tanár szabadon kezdhet a diákjaival azt, amit akar: azt szervez nekik, amit szeretne. Nos, ez volt az elgondolásom, de úgy tűnik, a szabadság gondolatától nem csak az átlagszavazó, a tanárok egy része is elszokott, sőt az ötlettől többen szinte sokkos állapotba kerültek. Hogyhogy bármit? Mi az, hogy bármit? De kivel például? Mondanék valamit esetleg, mire gondolok? Na mire...

Jó, hála az égnek, az első sokk után elég sokan feltalálták magukat, de nekem mindenképpen tanulságos tapasztalat volt ez is. Látszik, hogy sokkal több szabadság kellene az iskolákban, mert ez is olyan, mint az emberi kapcsolatok: ha nincs, elszokik az ember tőle, és a végén azt hiszi, nincs is rá szüksége.  Mindenesetre kíváncsian várom, mi lesz.

Amúgy ha így a tanév végéhez közeledve mérleget kellene vonni, akkor elég elkeserítő lenne a leltár. Hiányzik a tavaly elballagott osztályom, bár nagyon kedvelem az új csoportomat, gyakorlatilag minden áldott nap kővé dermedek attól, milyen más világban élünk, és nem is vagyok benne biztos, közös platformra jutunk-e valaha, ahol majd nem teljesen idegenként bámuljuk egymást. 

A tanítás mellett a munkám legnagyobb részét sajnos az adminisztráció teszi ki, hülye és még hülyébb táblázatok között telnek a hétköznapjaim, a kollégáimnak kiküldött emaileket pedig vagy nem olvassák el, vagy nem értik, ráadásul Laci bácsitól most már olyan szinten ki vagyok akadva, hogy ha nem sztrókot kapok, akkor minimum valami kurva ritka rákot. 

Szóval itt kopogtat a hőség, én pedig a kellemes itthoni légkondi ellenére is tervezgetem a nyarat, mert szabadulnék az állandó bezártságból. Kedvelem ezt a lakást, tényleg, csakhogy többnyire egyedül vagyok itt, amit egyre kevésbé élvezek. Jó, hogy önállóan döntök mindenben, hogy senkit nem rövidítek meg azzal, ha a délutánokat és az estéket munkával töltöm, de jobb volna, ha lenne itt valaki, akihez lehetne szólni, akivel meg lehetne beszélni a világ dolgait. 

Más nincs, holnap elmegyek erre a szavazásnak nevezett össznépi bohózatra, hogy gyakoroljam demokratikus jogomat. Minden illúzió nélkül.