It's That Time

Végre eljutottunk az idei utolsó vizsgaidőszak végére. Hihetetlen, mennyire utálom a véget nem érő, tétlen üldögéléseket, a bokadagadást, a folyosón arcul csapó szaunát, pedig azt se lehet mondani, hogy a húszéves légkondik erőlködése különösebben lehűtené a vizsgatermeket. Ma már mindenesetre csend és nyugalom honolt az iskola folyosóin, csak a beiratkozók és szüleik bolyongtak a félhomályos földszinten, a kissé lepusztult osztálytermek között. Mindig csodálom egyébként, hogyhogy nem futamodnak meg ebben az utolsó pillanatban legalább. 

Amúgy kevesen jönnek jövőre, amit én személy szerint nem bánok, csak Laci bácsi aggódik, törölgeti izzadt homlokát idegesen olykor, amikor betéved a munkahelyére. Jó azért a mai napot se aggódta túl, inkább önszabit engedélyezett magának, miután dörgedelmes levelet írt éjfélkor a kollégáknak, hogy azért nade. Így megy ez. Igaz, én a magam részéről örültem, hogy nem volt bent, így béke volt, haladtunk a munkával, kitaláltuk, kinek mi lesz a feladata az értekezleten, meg ki mit foglal össze a hülye beszámolóban.  Mondjuk mindig tudtam, hogy ezek ilyen teljesen felesleges dolgok, de most már pláne tudom, úgyhogy bölcs belenyugvással fogom majd olvasgatni a sok marhaságot, meg fogalmazom át kicsit kevésbé marhasággá, hogy azután ezt soha a büdös életben el ne olvassa senki. Milyen szomorúan felesleges irodalmi műfaj ez az év végi beszámoló! Milyen sok tehetséges szerző kerül így örökre sötét fiókokba! (Titkos és szürreális, kafkailag megfogalmazott álmaimban azonban a felesleges dokumentumokat egy szuperhős egyszer mind kinyomtatja, és a Belügyminisztériumra ömleszti egy éjszaka, így oda ezek után soha többé nem tud bejutni senki. The End.)

Mivel irodai munkámnak egyébként majdnem a végére értem, holnap még gyorsan elutazom az idei utolsó projekttalálkozóra a kis diákcsoportommal, és eltöltünk együtt négy csodálatos napot a MÁV és a cseh vasúttársaság, no meg a szervezők jóvoltából. Már alig várom, hogy lássam, milyen lett a kiállítási anyag, plusz odavagyok, hogy ismét a Tugendhat-villán legeltethetem a szemem. Remélem, megkímél minket a sors a Brnóba vezető út akadályaitól, és se holnap, se később nem lesz probléma azzal, hogy eljussunk innen délről oda észak(abb)ra. 

Jó, az utazás maga nem villanyoz fel, a keringésem nem a legjobb, elefántbokáim az utóbbi egy hétben minden délután csodálatosan feldagadtak, de majd átsétálok a büfékocsiba, és állok egy üdítővel a kezemben egy ideig. (Éljen a MÁV, éljen a büfékocsi, és ne legyen negyven fok most hétvégén, ha lehet kérnem.) (Plusz információ: idén a vizsgaelnököm egy korombéli fazon volt, futólag kollégák is voltunk, így baráti társalkodásaink közepette elmesélte, estére az ő bokái is rettenetesen feldagadtak, szóval nőtársaim, nem csak a mi lábunk dagad főtt virsliként bele a szandálba, a velünk egykorú férfiak keringése sem jobb, csak az öltönynaci alatt ez nem látszik. Hát ez mennyire vigasztaló már.)

Egyébként bár csak négy napra utazunk el, feladtam a kis idő – kis csomag elvemet, és kölcsönkértem D. fedélzeti bőröndjét, az enyém ugyanis Pesten ragadt Málta után, és mindenféle időjárásra felkészülve pakolok majd be holnap reggel, mert sehogy sem sikerült megállapítanom, meleg lesz-e vagy forróság, eső, szél vagy éppen szúnyogok ezrei. Bepakolok mindent, akkor mi baj történhet?  (Majd erre a mondatra emlékezzek, amikor visszajövök.) Egy dolgot nem viszek csak magammal, csúf fordítási elmaradás ide vagy oda, a laptopom, mert itt az ideje egy kis digitális detoxikációnak. Esetemben az igény nem a közösségi média, hanem a toxikus mennyiségű email, munka és problémahalmaz miatt merült fel. Sok volt nekem az utóbbi pár hét a kollégáimmal, de főleg a főnökömmel, épp itt az ideje, hogy mindenki oldja meg maga a problémáját. Vagy ha nem is maga, akkor oldja meg valaki mással, aki nem én vagyok. 

Elég volt egy ideig a vizsgákból, a táblázatokból, a kollegiális áskálódásokból és drámaszakkörökből, úgyhogy én a magam részéről már nem vagyok hajlandó komolyan venni magam sem, mást meg pláne. (Ideértve a fenntartót, a miniszterelvtársurat, az összes direkt és véletlenül hülyét is persze.) És bár szabadságra csak tizedikétől megyek, és addig még kell értekezletet tartani, orbitális marhaságokat komolynak tetsző dokumentumokba rendezgetni, én ezennel a tanévet elengedtem. Tegyetek így ti is, akik tanárok vagytok, innentől kezdve ne aggódjatok, mert a pénz nem lesz több, a kollégák nem lesznek kevésbé kiégettek és fontoskodók, meg nemtörődömök se, ebben a pár hétben, viszont ha szerencsétek van, nem írnak kéretlenül emaileket, vagy ha írnak is, válaszolni már nem kell rájuk. Aki tud, pihenjen minél többet, és dolgozzon minél kevesebbet, hogy szeptembertől megint tudjon nagyon aranyos lenni a diákokkal, mert végeredményben mégiscsak ők a fontosak. 

Más nincs amúgy, az idei kedvenc érettségis aranyköpésem az volt, amikor a vizsgázó az erdei fülesbagollyal kapcsolatban azt találta mondani, hogy a fülesbagoly éjjel ragad. Szóval csak óvatosan, hozzátok ne ragadjon egy fülesbagoly véletlenül ebben a melegben. Ha meg utaztok valahova, a Svaneborg Kardybot hőségben is jó szívvel ajánlom zenei társnak.