War de jour

Nemrég hallottam ezt a kifejezést egy podcastban, és valamiért nagyon kifejezőnek találom. Mindennapi harcainkat, Uram, emlékeztetném a Mindenhatót, ha nem emlékezne túl jól erre önmagától is.

Nekifutottunk hát az utolsó tanítási hétnek, ami egyelőre nem olyan rossz, mint az a hét, amikor három krízist kellett hirtelen egymásutánban megoldani, de azért arra beérni hétfő reggel, hogy egy fickó az iskola udvarára a szó legszorosabb értelmében beesett hétvégén, priceless. (Rendőrautó az iskola előtt, félig sokkos állapotú takarítónő, de emberünk életben maradt. Nem láttam amúgy, nyugodtan alszom tehát.) 

A meglepő hétkezdet aztán ebben a stílben folytatódott, a Doktor elnézte a naptárát, így végül szerda helyett váratlanul ma délután voltam hivatalos megtekinteni kedves vidéki házát, hogy átbeszéljük a gyerekeket, a hivatásunkat és úgy egyáltalán a világ állását. Jó volt a mély csend és az elképesztően idegnyugtató kilátás. Különben érdekes, hogy elég sok év ismeretség után, majdnem öregségünkre lettünk barátok, bár a gimiben sem utáltuk egymást, csak szerintem nem sokat beszélgettünk. Az meg azért tényleg elég jó, hogy az ember nem csak fiatalon barátkozik össze másokkal. 

Amúgy a csendes teraszon üldögélve azon gondolkodtam, milyen fontos, hogy közel maradjunk a természethez, még akkor is, ha én magam nem nagyon tudnék ilyen helyen lakni, kellene ehhez egy autó, meg talán félnék is picit. Miután megittunk két fröccsöt, és én megetettem a környék össze szúnyogját, elsétáltunk a buszmegállóig, ahonnan hazarodeózott velem és a féljózan fiatalokkal a sofőr.  Itthon aztán elégedetten állapítottam meg, hogy bár túl sok rossz dolog történik a világban, és eléggé elfáradtam így a tanév végére, én mindennek ellenére, végeredményben indokolatlanul, de nagyon is jól vagyok. 

Ilyenkor persze azonnal elfog a lelkifurdalás, hogy másoknak mennyivel rosszabb, például mondjuk Mihálynak, aki a salgótarjáni kórházban fekszik, miközben nem tudják eldönteni a dokik, hogy akkor most volt infarktusa vagy nem. Én nem értek az infarktusokhoz, de a 21. században ezt elég abszurdnak gondolom, viszont az is igaz, hogy nem vagyok orvos. 

Más nincs, holnap jönnek a színészek meg színésznők, meg fontoskodó, délután telefonozó nemtomkik hajnali fél hétre, hogy csodálatos (vagy remélhetőleg legalább nem nagyon rossz) színházat csináljanak az iskolánkból. Majd kiderül, sok hűhó ez semmiért vagy esetleg mégis fel tudják kelteni a fiatalok érdeklődését a színház iránt. 

Ja igen, és az is van még, hogy egy év morfondírozás után arra jutottam, jövőre zenélni tanulok. Azt hittem, a Doktor (mert hát mégiscsak zenész is) majd kinevet, de nem mondta, hogy faszság az egész, és hogy minek akarna valaki ilyen idősen csellózni, sőt, szerinte nagyszerű ötlet, és vállalkozott rá, hogy megtanítja nekem a zeneelméletet, amiről persze nem tudom, mi lehet, de biztos kiderül egyszer. 

Annyira örülök, hogy volt bennem annyi bölcsesség, hogy végre támogató emberekkel vegyem magam körül. (BTW azt is mondta, hogy vegyek magamnak nyugodtan okosgyűrűt, mert megérdemlem.) A világ lassan összeomlik, nekem meg itt a létezés eufóriája. A fene se érti ezt.