Dolce

Az idei tanév tényleg nagyon hosszúra sikeredett, de mint amikor az embernek a friss kávétól hirtelen elmúlik a fejfájása, úgy múlt el ez az év ma reggelre az én életemből is. Mert mi csodálatosabb is van a szabadság első napjánál? Jó, van azért még egy s más, de nehezen tudnám szavakba foglalni azt a megkönnyebbülést, amit ma reggel, ébredés után éreztem. Nem is foglalom hát semmibe, maximum egy kis privát aranykeretbe. 

Most tehát, hogy vendégül láthatom újra a végtelen, könnyű időt, olvasgathatok és barátkozhatok kedvemre, nem kell attól tartanom, hogy valami határidős feladatot mulasztok el. (Egész nyáron dolgozom persze, a könyv nem fordítja le magát, de az mégis más, mondom most, majd csak szeptemberben kap el a harctéri ideg. A fordítás mint az elme állóháborúja.) 

Ha értékelnem kellene az évet, azt mondanám, lelkileg elképesztően fárasztó év volt ez, pedig Bridgeten edződtem ugye. Sok mindenféle stressz volt, de a tanév végére már belefáradtam szűnni nem akaró áskálódásba meg zsörtölődésbe is. Nem tudom, ezt a munkát, amit én csinálok, hogyan lehetne jobban, a közösség számára hasznosabban csinálni, de ha nem változik a helyzet, biztos, hogy lemondok (vagy fel?), mert így csak egyre gyűlik bennem a szomorúság.

Szeifert Nati könyvében azt olvastam, az ember megérzi a másikban a jóságot, és hogy megtalálja a jókat, én meg az utóbbi idővel lassan nagyítóval is alig. Mindegy, szerintem csak elfáradtam, mert túl sokat dolgoztam, és túl keveset pihentem az utóbbi időben, viszont így megkeletkezett hét nap szabadságom, amit a szünetekben nem fogok tudni kivenni, úgyhogy egy szép és fárasztó pillanatban majd fogom magam és eltűnök egy hétre a nemtomhova. Legjobb volna amúgy szeptemberben leugrani a tengerhez, csak ugye egyelőre nincs ötletem, kivel is menjek, mert olyankor már mindenki dolgozik. 

De a lényeg most mégis az, hogy itt az édes semmittevés ideje, úgyhogy ma ki is ugrottunk TSB-vel Mihályhoz, aki az infarktusa, meg a múlt heti ájulása miatt házfogságra ítéltetett, holnap meg lekvárt főzünk. Most néhány napig ezt fogom élvezni, ezt az édes semmittevést, ami persze mozgalmas, de mentes a 45 percek terrorjától, a rekkenő hőségtől (éljen a csodálatos varázsberendezés, köszi kiadó a fordítási pénzért) és az emberi nyűglődéstől, mert bár forróság van, kevesebb a türelmetlenség körülöttem. Ja, és túlélésben anyám a példaképem, mert a negyven fokban a panel tizediken légkondi nélkül meglenni egészen elképesztő teljesítmény. 

Más nincs, aki tud, menjen vízpartra, aki nem, hűsöljön a kádban, de főleg ne csináljon senki semmit, csak ha nagyon muszáj. Ja, és drukkoljon, hogy vasárnap ne olvadjanak le a váltók a sínekre, mert valahogy épségben el kell jutnom a Pestiális városba egy továbbképzésre. 

Juteszembe, voltam megint a Tugendhat-villában (lásd fent), és még mindig gyönyörű. Egyszer ott fogok lakni.