Mire

Mire kinyitottam a szemem, október lett. (Time is a motherfucker, jegyeztem fel magamnak áprilisban, de vajon, mire gondoltam?)

Nehéz dolog az időt magyarázni, főleg, hogy nem csak a nyár, a szeptember is odavan nár. Közben persze fejben írtam, útikalauzt üdülőknek, morális útmutatót az eljövendő generációknak, bármiféle betűt is kapjanak majd a kutatóktól, akik azt vizsgálják, mit hogyan értenek ők, akik nem mi vagyunk. Már ha lesznek ők, mi úgyse. 

Snitt. Mi mindenesetre csapjunk bele a hulló falevelekbe, a pocsolyákba, a hideg reggelekbe. 

Örülök, hogy október lett. Több oka is van, például az, hogy nincs hőség, túljutottunk a tanév eleji retteneteken, és leadtam a Báthory Erzsébetről szóló regény fordítását. Ezzel én mind elégedett vagyok, mert ez mind azt is jelenti, hogy amikor hazaérek, akkor elképesztő csend és nyugalom van. 

A csendben és nyugalomban pedig lehet olvasni csak úgy örömből. Momentán Kálmánt olvasom, István fiát, aki izlandi, mégis a sárga tengeralattjáróról ír. Vagy arról, hogy meghalt az anyja. Ebben Bartisra hasonlít, mert ugye neki is meghalt, csak mégis máshogy. Mármint máshogy ír. Persze Esterházy is másképp írt erről. Úgy tűnik, az anyák halálát meg kell írni. Mondjuk szerintem az apákét is, de ezt most hagyjuk, mert nem ez a lényeg.

Kálmán egyébként itt járt vidéken, amolyan sztár, de nem úgy, hogy érdemtelenül sikoltoznak érte esetleg, hanem kedvelik az írásait. Érdekes, hogy nagyon sok író van, de nem mindenkinek az írását lehet ilyen csendesen kedvelni. Azon gondolkodtam, míg hallgattam, ahogy az írásról mesélt, hogy végeredményben én jobban szeretem olvasni azoknak a szerzőknek a szövegeit, akiket nem érdekel az olvasó. Kicsit azt is gondolom, hogy például ilyen szerzőből több van a boldog északon, mint a nyomorult keleten és nyugaton, ahol a szerzők nem csak a saját traumájukat, de az olvasót (vagy annak traumáját) is szanaszét analizálják. Hát köszönöm, én jobb szeretek csak a szerző szövegében elmerülni, mint olvasás közben a saját májamat metszegetni. Ízlés dolga, tudom. You do you.

Más. Miközben itthon csend van, a világ odakint megbolondult. Hosszan lehetne erről írni, de inkább a szigorúságnak jött el az ideje, mint a nihilnek. Mostantól kezdve szigorúbban kell képviselni a jót és az erkölcsileg helyeset, mint eddig. Ehhez érdemes például meghallgatni, mit mond Iványi Gábor, mit mondott Karsai Dániel. Mondanám, hogy kötelező, de nem vagyok joghatóság. Ettől függetlenül nem szabad szemet hunyni a gonoszság felett. 

De jó dolgok is vannak. Az ősz újra például. A mindennapos munka mellől szabadulva az ember (vagy én) észreveszi a lehullott vadgesztenyét, falevelet, és utazni támad kedve. Utazni fogok tehát, mert van egy csomó szabadságom, és van egy csomó ember, akit látni szeretnék. Elutazom Debrecenbe és Szegedre, meg Budapestre is. Meg valami napos helyre, amit még nem találtam ki. Vagy ha nem napos, akkor hideg. A hideg helyek is jók.

Előtte azonban, legfontosabban, még lesz egy esküvő; Belle férjhez megy szombaton. Izgalmas dolog az ilyesmi. Meg az is lesz, hogy pénteken a gimnáziumi angoltanárom, akit negyven éve nem láttam, Franciaországból ide látogat. (38, de kerekítettem.) Együtt ebédelünk. Ez egy ilyen felnőttes dolog, ezt szokták az emberek csinálni, ha rég nem látott valakivel találkoznak. Erre is jó, ha van az embernek szabadsága. 

Most úgy érzem, rengeteg szabadságom van örülni az életnek, és hogy ez igazi kegyelmi állapot. Remélem, kitart karácsonyig. 

Addig is hallgassatok mondjuk  Sigúr Róst, olvassatok ti is Jón Kalman Stefánssont és kössetek gyapjúpulóvert a szürke ég alatt.