Alkalmazkodás

Mostanában, hol egy sorozat, hol anyám épp aktuális állapota, hol a klímaváltozás nem éppen kellemes hatásai miatt, gyakran gondolok arra, mi lesz, mire megvénülök. Mi lesz a világgal, a gyerekeimmel, ha lesznek, akkor az unokáimmal, meg persze velem is. 

Talán fél éve olvastam először a Deep Adaptation mozgalomról, ahol a tagoknak az az elképzelésük, hogy a túlélés (?) kulcsa az alkalmazkodás. Nem prepperekre kell gondolnunk, inkább csak amolyan gondolkodó emberekre, akik próbálják elképzelni, milyen képességek vagy lakókörnyezet birtokában lehetünk felkészülve az általunk ismert emberi társadalmak összeomlására. Szerintem nagyjából olyasmit mondanak (nem vagyok szakértő, sajnálom, ha marhaságot írok), hogy kellenek könyvek, alapvető mezőgazdasági ismeretek, szerszámok, megfelelő tudás a természeti törvényekről, és főleg kis közösségek, ahol egymást tudják segíteni a tagok. 

Hogy ez mennyire reális, mennyire van valóban bármiféle felkészülésnek értelme, az nagy kérdés, hiszen nem hogy tíz, két évre sem látunk előre még a  saját életünket, családunkat illetően sem. Én például anyám elhatalmasodó demenciájával kapcsolatban vagyok minden képzeletnek híján. Régen sem volt hajlandó soha előre gondolkodni, most meg már lassan végképp nem is képes rá: a dolgok megtörténnek vele, egyre paranoiásabb, lassan bekúszik a teljesen széteső világ megtapasztalása miatti agresszió is. Mit tehet ilyenkor az ember, ha nem akar maga is fizikálisan és érzelmileg belerokkanni ebbe? Pláne, ha a testvéreinek semmi kedve problémákat megoldani, illetve szembenézni az elmúlással. 

Válaszok nincsenek, talán csak az ember a saját életére nézve vonhat le tanulságokat: például hogy idejében érdemes beköltözni valami otthonba, még mielőtt a gyerekek a nyakukba kapják az anyjuk romló fizikális vagy mentális állapotát. Közben meg persze mindenki örökké akar élni. Már úgy vagyok ezzel, hogy BH-nak lesz igaza, a sors legnagyobb kegye egy viszonylag gyors lefolyású rák, amikor van még idő elbúcsúzni az élettől és a szerettektől, de mindenki megspórolja a szenvedést.

De hogy ne csak ilyen búval bélelt vasárnap délután legyen, nézzük a jó híreket. A horgolt takarók eljutottak a cicákhoz, ma pedig elkészült a fordítás is, amire nem vagyok büszke, mivel egy nem nagyon sikerült magyar szöveg angol fordítását vállaltam el. Szóval most egy darabig nem kell azonnal valamit dolgoznom munkaidő után és hétvégente, így olvasgathatom Merida karácsonyi ajándékát és a könyvklubos könyvet, meg vígan kötögethetek. Én így alkalmazkodom a januárhoz. (Gondolom, nagyjából két napig, míg ránk nem szakad a félévzárás. )

Addig is ha valakinek van ötlete egy jó kis öregek otthonára, saját apartmannal, szóljon. Elkezdek rá spórolni. Mondjuk, ha addigra összeomlik minden emberi társadalom, akkor megszívom.