Ha már itt vagyunk

Nem könnyebbedtek meg a napok. Hiába lett vége a januárnak, nehéz, szürke, rideg napok telepedtek ránk. Minden reményteli reggelt rossz hír, tehetetlenség és frusztráló inkompetencia felhőz. 

Úgy tűnik, hiába szeretnék lendületesen jobbítani a világon, az iskolán, rendre elakadok. Kár. Tudnám én ezt jobban is, csak lenne picivel több támogatás hozzá akár a közösség, akár a főnököm részéről, viszont nincs.

Mostanában azon kezdtem gondolkodni, vajon jobb volt-e annak idején Bridget nyílt utálata és ostobasága, mint a Laci bácsi valójában szívszorongató inkompetenciája, mindennapos rettegése és szörnyű alkoholizmusából lassan korai demenciába hajló esti levelezése. Egy szánalomra méltó embert utálni is nehezebb. De nagyon igyekszik, hogy ez változzon. Hiába, a függés személyiségroncsoló hatását nemigen lehet elkerülni.

Az elmúlt két hétben egészen rendkívüli mentális terhelésnek voltam kitéve. Volt némi gyanú iskolai szerhasználatra, így rémült és sértődött szülőkkel kellett beszélgetni, ami megint rám maradt volna, ha nincs ott a gyerekvédelmis szakemberünk, akivel legalább jól együtt tudok működni. Aztán múlt héten kiderült, hogy az egyik tanítványom rákos, ma egy másikról az, hogy bekerült a pszichiátriára hétvégén. Lassan nem marad senki a csoportomban.  

Amikor mentális terhelésről van szó, akkor jól jönnek a megküzdési stratégiák, de inni rég nem igazán iszom, a cigiről pedig több, mint egy éve leszoktam. Ezek persze mind rossz stratégiák, szóval good riddance, ahogy az angol mondaná, mégis mit nem adnék, ha kiállhatnék a teraszra, és elszívhatnék egy cigarettát, miközben a fagyos éjszakai égboltot bámulom. 

Tudom, sok más szakmában is nagy a terhelés, mégis jó volna kötelező szupervízió, mert a tanár bizony mind politraumás, ahány diák, annyi nehézség. És akkor a kollégákról még nem mondtam semmit, de érthető, hogy egy lassan kiöregedő tantestületben kevés a tartalék energia. 

Szóval az elcsigázott, politraumás gyerekek mellett elcsigázott, politraumás tanárok teszik a dolgukat nap mint nap, mi meg a kis cellatársammal (aki amúgy súlyos cukorbeteg) próbáljuk ezt az iskolai csónakot a nem létező kapitány mellett, a pénztelenség és szakmaiatlan akarnokság örvényei között, valami napfényes kis öbölbe kormányozni. Sikerre ítélt vállalkozás (nem), amin gyakran nevetünk kínunkban, de azért vannak hétfők, amikor főleg csak sírunk. Ma ilyen hétfő volt. 

Más nincs, a csütörtöki könyvklubra A hobbitot olvasom. Szeretem, hogy mindennap olvasok egy kicsit, mert ettől olyan, mintha lenne értelme a létezésnek. Meg attól is, hogy egy tanítványom verseket mutat nekem, mert másfél év után lett bennem ehhez bizalma. 

A világ tehát bár nem kedves, se körülöttem, se mások körül, mégis itt kell helyt állnunk. Ahogy Tolkien egy másik művében nálam sokkal szebben írta: "De hát nem mi döntjük el, hogy mikor élünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk." (All we have to decide is what to do with the time that is given us.) Döntsünk jól!