Túl

A közösségi médiában sokat viccelődnek az emberek a végeérhetetlen januáron, de van benne valami, idén én is azt éreztem, soha nem fog véget érni ez a hideg, szürke hónap. 

Pedig nem utálom a hideget, legalábbis nem úgy, ahogy a hőséget, a szürkeség pedig tud vonzó lenni. Aztán idén mégis utáltam, kilátástalanabbnak és nyűgösebbnek éreztem a napokat és az embereket, mint egyébként, ráadásul nem fogyott a munka, minden éjjel újabb feje nőtt a sárkánynak. Ébredés után meleg, tengerparti kavicsokról és sós fuvallatról ábrándoztam az ágyban. 

Szerencsére most már túl vagyunk végre január 293-án is, a február pedig optimistább, ilyenkor már kidugja a fejét a hóvirág, a holland virágárusnál megjelennek a tulipánok és a nárciszok, és négy óra után nincs már sötét, nincs az az érzése az embernek munka után, hogy talán már meg is halt, de a még a pokolban is be kell járnia dolgozni. 

A január sajnos mentálisan is sokkal jobban megterhelt, mint eddig bármikor. Torna és relaxáció ide, rendes alvás oda, túlzottan megviselt a főnököm viselkedése. Odáig jutottam ebben a szünet nélküli stresszben, hogy komolyan elgondolkodtam, keresek egy pszichológust, hogy valami megoldást találjak a munkahelyi szorongásomra. Már ajánlott is valakit Belle, de egyelőre nem szántam rá magam, hogy megkeressem. Mert közben meg gyógytornász is kellene, a stressz és az ülőmunka ugyanis a testemet sem kíméli, az pedig szintén egy vagyonba kerül. Tényleg egy zsák pénzt költsek arra, hogy ne egyen meg a munka? Nem volna jobb megoldás más munkát keresni? Bár ilyen egyszerű volna ez is!

(Ami azt illeti nagyon szívesen dolgoznék egy szörfkölcsönzőben Hawaiin, de Amerika ebben a pillanatban inkább tűnik a rémálmok, mint az álmok földjének, szóval ez is ugrott.) 

Én nem tudom, hogy bújt elő ennyi rasszista, homofób, fasiszta ember a világ sötét bugyraiból, de bízom benne, hogy náluk sokkal több szeretettel teli, másokkal szolidaritást vállalni tudó ember van ezen a bolygón. Különben nekünk annyi.

Más nincs, mire eddig a bejegyzésig jutottam, már majdnem február közepe van. A terápiás kötögetés mellett Hobbitot olvasok és filmeket nézek. Tegnap például a Minden, ami fénynek tűnik (All We Imagine as Light) című filmet láttam a moziban, ami nem egy skandináv krimi, mégis ahhoz nagyon hasonlóan ott volt benne a fény és a sötétség ellentéte, az ember levetkőzhetetlen vonzódása a fény iránt. Talán ez az egyik legfontosabb téma, erről kellene írni, arról hogyan vágyik a világ (a gyár, az iroda, a kapitalizmus) lelket beárnyékoló sötétjéből a fénybe.