Ajánlott tangók

Az őszi szünet többnyire csendben, pihenéssel telt. Sokat sétáltam TSB-vel, olvastam, élveztem a színeket, filmet és sorozatokat néztem. Viszonylag kevés időt töltöttem munkával, bár a társasjátékpedagógiai továbbképzés elméleti tananyagának mélysége és terjedelme nagyon meglepett, ebből azonban azt a tanulságot vontam le, hogy hajlamos vagyok kibabrálni magammal önként is.

Azt már a szünet elején elhatároztam, hogy mentális egészségem megőrzése érdekében a lehető legmesszebb igyekszem eltávolítani magam a mi kis farmunktól (aka iskola) és országunk (aka állatfarm) jelenlegi és/vagy jövendőbeli uraságainak morális pöcegödrétől, és ha ez maradéktalanul nem is, annyira azért sikerült, hogy nyitott lélekkel és szellemiséggel nagyszerű dolgokra találjak rá. Mindkét dolog, amit most ajánlok, egyébként olyasmi, amibe nem teljesen véletlenül botlottam bele. Az egyik egy film, a másik zene, de mindkettőt más fedezte fel nekem. (Az egyikre egy online hírportál hívta fel a figyelmem, a másikra Nagy Ádám, a Jólvenezígy youtube csatorna műsorvezetője.) 

A film a Netflixen látható, és bár ott az utóbbi időben alig-alig akadt kedvemre való néznivaló, a magyarul bénán Feszült helyzetnek fordított (angolul A House of Dynamite) film igazán meglepett. A drámai feszültséggel teli alkotás rendezője az Oscar-díjas Kathryn Bigelow, és ahogy most rákerestem, kifejezetten megosztó alkotás. Van, akit végtelenül idegesített, másoknak kifejezetten tetszett. Én az utóbbi tábort erősítem, szerintem rendkívül jól átgondolt, finoman rendezett film egy drámai szituációról. A cselekmény 16 perc történéseit mutatja be három nézőpontból. Számomra nagyon feszült, és elképesztően drámai a film, még ha a nézők egy része, a visszajelzéseket olvasva legalábbis, hiányolta is a megoldást. Mondanám nekik, hogy na igen, tetszenének egy kicsit gondolkodni, de nem mondom, mert nem mindenki az én tanítványom. Elég ha őket stresszelem ezzel.

A másik dolog, amit feltétlenül mesimerésre ajánlok, az egy magyar fiatal, Berta Csongor, művésznevén Bongor új, kísérleti rap lemeze, az Extázis. Aki ismer, vagy nagyjából ismeri a zenei ízlésem, az tudja, hogy bármit szívesen meghallgatok, ami autentikus, vagy ami szép, vagy ami jazz, vagy ami katarzist hordoz magában. A rap nem igazán tartozik az általam nagyon kedvelt műfajok körébe, öreg vagyok na, de ez a lemez olyan nagy hatással volt rám, hogy bár nem akartam végighallgatni, egyszer meg is állítottam, mert annyira nyomasztott, hogy muszáj volt végiggondolnom, nem csak a lélek katasztrófatúristájaként figyelem-e a szöveget. Egy kicsit a Sátántangó jutott abban a pillanatban az eszembe, mert akárcsak Konrád Látogatóját, azt is becsuktam egyszer, és egyelőre ki sem nyitottam újra, de ezt a lemezt végül mégis végighallgattam. 

Azt hiszem, az Extázis ékes példája annak, amire a művészet képes. Olyan megrendítő volt a lemez, hogy minden nap eszembe jut. A lélek olyan mélységeibe visz magával a szöveg, amit nem lehet egyszerűen csak ott hagyni. A függőségek, a családi traumák, az önismeret lemeze és drámája ez. Szinte látom filmen. Majd egyszer forgassa ezt is le valaki. 

Amúgy más nincs, hétvégén egy érdekes konferenciára megyek, ahol mindenkit ugyanúgy hívnak. Addig marad a köd, hallgatom Bongor lemezét és olvasok egy kis Krasznahorkait is, mert hát ugyan mi esélyünk lenne a túlélésre, ha nem az, hogy elhatárolódunk egy olyan világtól, ami hazugságok körül járja a haláltáncát.