Télidő-kontinuum

Ismét beköszöntött. 

Pedig itt élünk ezen a pszeudomediterrán vidéken, most a szerelmet hagyjuk is, mégis hiába minden, megint hideg lett. Előszélként süvített a fák között épp csütörtökön este valami rideg dallamot a leszakadó szibériai mittudoménmi, miközben ismeretlen utcákon igyekeztem egy kandalló mellé egy házba, ahol még sosem jártam. 

Az igyekezetnek egyébiránt annyi köze mégis van a mediterrán életérzéshez, hogy a nyári nagy melegben, odalent az Ördögkatlanon összetalálkoztam a régi olvasókörünk oszlopos tagjával, akiben aztán Krasznahorkai Nobel-díja után feltámadt az olvasási kedv, mert való igaz, annyi sok évnyi olvasás úgy múlott el felettünk, hogy épp tőle nem olvastunk semmit közösen. Ezt pótoltuk ebben a hónapban, beköszöntő tél ide vagy oda, hogy aztán a kandalló és egy pohár bor és/vagy tea mellett az Aprómunkáról beszélgessünk. 

Nem emlékszem, annak idején miért hagytunk fel a közös olvasással, szétfújt minket a dolog nyilván, a napi minden, aztán betemetett a covid erdőt, mezőt, rétet. Bevetettük a lépteink nyomát munkával. Most viszont úgy ültünk a kényelmes, polgári szalonban, mintha csak egy-két hónapot hagytunk volna ki, régi barátok, régi ölelések, a gyerek felnőtt, picit megöregedtünk mind, de csak a jóízlés határain belül. 

Elfelejti egyébként az ember, ezt gondoltam, milyen jó beszélgetni értelmes dolgokról, irodalomról, a világról. Jó nem képernyőn nézni a reakciót, jó kivárni a beszélgetésben, míg rád kerül a sor, míg megfogalmazódik a fejedben a gondolat, hogy valakinek erről eszébe jusson valami teljesen más dolog. A más feje érdekes.

Mondanám, hogy összeszokott társaság vagyunk, de ez csak félig igaz, mert voltak új emberek is, és ennyi év (ami valójában nem tudom, mennyi, talán öt) távlatából mind változtunk. Csak az olvasás szeretete és a kíváncsiság, az érdeklődés maradt meg bennünk töretlenül. Így maradunk fiatalok a magunk módján.

Onnan folytatom, hogy ismét beköszöntött. Most a decemberre, meg az adventre gondolok. A csendes várakozásba azért feszültség is vegyül, így jobb lenne sokkal, ha leesne a hó. Akkor legalább a léptek elcsendesülnének. 

Laci bácsi hamarosan nyugdíjba vonul, amitől a közösséget valami megmagyarázhatatlan nosztalgia szállta meg. Ez kicsit zavar, én ugyanis közömbös vagyok. Sőt inkább örömmel várom a napot, amikor én is nyugalomban leszek. Tudom. This shall pass too. 

Más nincs. Ha van egy kis szabadidőm, Nati új könyvét olvasom (nagyon jó), pulóvert kötök, és stockholmi képeket nézegetek. Várom a karácsonyi nyugit, a december végi utazást a boldog északra, aztán Amszterdamot. És azt is várom, hogy miután kiutaztam magam, hazatérjek. Ilyen ez a télidő-kontinuum: valaki mindig megrázza a hógömböt, amiben élünk, de aztán csak visszahullik a helyére minden hópehely.